Nevető házfalaknak hívom

magamban a tengerparton

sörözés közben

amikor eszem a mangót

a munkások között

a kocsmárosok között

ezt a foszladozó

keresztényesített

Dél-Amerikát.

Most Rio

extrém nap és eső

extrém szegénység

és hatalmas város.

Turista maradok

nagy kerek szemekkel

fuldoklom a poshadt

szegénység-levegőben

és ezzel szemben ott

a falvak

hegyek szépsége

alig álló rendőrség romantikája

és a férnfi-nő ott is az

a banán már a fán sárga

a malacorr ehető

az avokádó magja akkora, mint itthon egy egész a sarki boltban

kurvákkal teli a telefonfülke.

Folyton hív magához

pedig tudom, hogy csak a

fejemben létezik

lent, messze, délen.